A nagy magyar író gyakran jött Szolnokra. 1941. szeptember 3-án – pontosan hetven évvel ezelőtt! – a Kisgyepre, az 1920-as évek közepén felparcellázott városszéli legelőre is ellátogatott, s így emlékezett meg a látottakról: „nyolcvan ilyen ház van valami százötven holdnyi mezőn szétszórva. Mindenütt van gyerek elég. Legtöbb helyen éppen be voltak zárva, mert a szülők távol voltak, s a gyerekek nagyon aprók. Hát ilyenkor az az úzus, hogy rájuk zárják az ajtót, hogy kárt ne tegyenek magukban”.
Nagy Istvánt otthon találta Móricz. Beszélgetésüket fénykép is megörökítette, melyen szorgalmasan jegyzetel az író. (Egy 1932. évi jegyzék szerint a Nyúl utca 8/a alatti ház tulajdonosa Nagy István volt.)
Egy másik háznál is otthon volt a gazda. Lapja, a Kelet Népe egyik téli számában írta később Móricz: „egy csizmás kis magyar állított be hozzám, s azt mondta: Maga volt nálam, látta, milyen nehéz dolgom van. Azért jöttem, beszéljen a polgármesterünkkel, csináljanak valamit, mert ez nem embernek való. Nem ismertem meg az embert. Dehogy nem – mondta – még cukrot osztogatott a gyerekeknek. Ott volt a házamba a Kisgyepen. Erre felismertem. Bujdosó volt, Bujdosó-Baranyi, akinek nyolc élő gyermeke van. Mikor ott jártam s néztem ezeket a kisházakat, ő vitte el az első díjat, mert nyolc gyerekével egy kétszer-három négyszögméteres szobában lakott. Tízen háltak egy hatszögméteres helyiségben. Négyen az ágyon, hatan a földre terített szalmán... Azt mondta Bujdosó: Tudja, azért kerestem ki magát, hogy ki lehetett az, aki olyan gavallérosan megmondta az igazat a városi uraknak? Hát ha megmondta, most csináljon is valamit, mert így nem megy. Két gyermekem már hetek óta nem járhat iskolába, mert nincs cipőjük, pedig szeretném ha tanulnának. Mert ha tanulnak, akkor lehet belőlük valami. Ha meg nem tanulnak, az lesz mind, ami én vagyok."
(A fényképeket a Jászkunság című folyóirat 1956. évi 3-4. száma közölte.)
